Kiváncsi voltam. Az emberek nézték a szökőkút négyzet alakú terét – kívülről. Találtam egy rést, ahol megszakadt a vízfolyam, és éreztem, ahogy a csíntalanság és a szabadság egyszerre indult el bennem, hogy belemenjek ebbe a szökőkútba. Igazán, mint egy gyermek. Megfeledkezve mindenről. A drága cipőmről, a lehűlt időről, a nehéz táskáimról, belelibbentem. A felfedezés örömével lépegettem egyre bátrabban a vízfal mellett és attól, hogy valahol megálltam, egyszerre csak nyíltak átjárók a vízfalban, ahol szárazon is átkelhettem, ki-be, ki-be és újra. Aztán azt játszottam, hogy lépésenként mentem körbe és bontogattam le a falakat. Amikor először ocsúdtam a játékból, észrevettem, hogy sokan lettünk. Emberek jöttek, játszottak, nevettek, örültek, fotóztak – már nem akartak kívül lenni. Már én sem voltam belül egyedül.

"a csíntalanság és a szabadság egyszerre indult el bennem"

… és akkor rájöttem. A módszer nélküli módszer, ahogy Feldmár dolgozik – és tanított minket a napokban a terapeutaképzésen -, valójában ez. Bemegy a játéktérbe, amiről nem gondolják a kint lévők, hogy akár be is mehetnének. Ki-be, ki-be, és újra. Ahogyan azt rendesen a tudatállapotok között ő szereti. Odaadja magát, igazán, aztán onnan, bentről, lebontja a falakat, miközben játszik és szemlátomást jól érzi magát. Ez maga a csábítás. Felszabadultan, önmagamnak lenni, és még örülni is… Mások is odavonzódnak, bemerészkednek és – bár vizesek lesznek, és határokat kell átlépkedniük, mégis – már ők maguk bontogatják a falakat és örülnek.

Kicsit többet a Kossuth Rádió, szeptember 21-i, Közelről c. műsorában elhangzó interjújából itt.