Olvasom az UNICEF elrettentő tanulmányát itt és még néhány oldalon. Riasztó, hogy a beavatás ebben az értelmezésében csak egy kegyetlen rítus, ami megalázza és beidomítja a “csapatba” az új, de még gyermek versenyzőt.

Az ősi kultúrák számára a Beavatást sokévnyi tanulás és felkészülés előzte meg, hogy az ifjú, megérve a harcra, ne csak a kora által legyen kényszerítve, de képes is legyen a Beavatásra. Arra, hogy kemény feladatokon keresztül bebizonyítsa, képes elejteni egy állatot, képes életben maradni kemény körülmények között, meg tudja védeni magát és az övéit, és kiáll a sajátjai mellett. Közéjük való!

„Számos kultúrában létezett … valamiféle beavatási rítus, ami megerősítésül szolgált arra nézve, hogy az illetőnek a gyermekkorból kilépve már a felnőtt elvárásoknak kell eleget tennie.  Az átkelési rítusok a fiúknál olykor egészen kegyetlenek voltak, az ivaréretté váló lányokat pedig egyes kultúrákban rituálisan kiseprűzte otthonról az anyjuk… aztán az asszonyok háza fogadta be. … azért, hogy megküzdést tanuljanak. … (a fiúknak) beavatási szertartásfeladatokat kellett végigszenvedniük, amelyekből sokszor sebesülten, lelkileg és testileg megtépázottan kerültek ki. De tudták, hogy ha törik, ha szakad, ezeken nekik keresztül kell esniük, mert csak ezután fogadja be őket ünnepélyes keretek között a férfitársadalom.

(Prof. Dr. Bagdy Emőke: Káoszból bontakozó táncoló csilllag: a felnőtt személyiség születése)

A tradicionális rítusok, mint a beavatás, kikoptak az életünkből. Pedig alapvető számunkra, hogy befogadjanak, hogy érezzük az odatartozást, a megbecsültséget, a közösség életében való szerepünket. Ezt hagyományos társadalmakban beavatási szertartás után, a felnőttek közösségébe bekerült gyermek érezhette.

Ennek – és általában a rítusoknak – a fontosságát több tudományág hangoztatja. Szociológia, kulturális antropológia, talán a sportpszichológia is – de biztosan nem a kínzás értelmében!